Interjú Gulácsi Annamáriával és Petri Barbival a Rhyme Time és a Jump&Fun megújulásáról

Tulajdonost és vezetőt váltott a Rhyme Time és a Jump&Fun, és Családi Nyelviskolává alakult. Petri Barbi, az egykori (2013) alapító hivatalosan is átadta a stafétát Gulácsi Annamáriának, a 2016. január óta vele együttműködő szakértőjének és vezető oktatójának. A történés már nem friss, viszont, a változás hivatalos bejelentése – közel egy évvel az elhatározás után – ebben az interjúban történik meg. 

A kérdéseket oktatóink és a kezdetektől velünk angolozó szülők egy része tette fel Barbinak és Ancsának 2020 novemberében. 

Vágjunk máris a közepébe! Barbi, Ancsa, miért döntöttetek így? Mi alapján osztottátok fel a feladatokat, hogy ki mit visz tovább? Van-e továbbra is együttműködés?

Barbi: A döntés bennem lassan született meg, nem volt könnyű lépés. Mindketten imádjuk, amit csinálunk, a Rhyme Time és ahozzá szorosan kapcsolódó Bookfairy is abszolút szerelem-munka és non-stop kitölti az életünket. A sikeres együttműködésünk eredményeként, melyet 2016-ban kezdtünk, a Rhyme Time óriásira nőtt és a holdudvara olyan messzire kiterjed már, hogy képtelenség mindig-mindenkinek-mindennel foglalkoznia.

Ancsa szakmai tapasztalata és csapatvezetői adottságai, tehetsége egyértelművé tették, hogy a Csapatot, az oktatók munkájának vezetését, felügyeletét és koordinálását, valamint az Anyukák és családok online tanítását ő fogja hivatalosan is vezetni. A Bookfairy Angol Gyerekkönyv Áruház, amit én viszek tovább, mindezt igyekszik támogatni a folyamatos angol gyerekönyvbeszerzés biztosításával, a webshop kezelésével és frissítésével.

Természetesen, továbbra is minden összefügg mindennel, egy nagy “beautiful, colourful, magical parachute” alatt vagyunk. Az együttműködés, a feladatok rendszerezése tisztább, mint valaha, ami a teljes csapat munkáját gördülékenyebbé és sikeresebbé teszi!

Ancsa: Ó, igen! Ez milyen szépen is hangzik most innen hallgatva. De amikor Barbi elmondta nekem, hogy szeretné, ha átvenném és hivatalosan is vezetném a Rhyme Time-ot, kisebb sokkot kaptam (nevet).

Rhyme Time Barbi & FelixRhyme Time Barbi & Akos

Miért adtad át a vezetést, Barbi? Hiszen te alapítottad a Rhyme Time-ot és továbbra is tartod az órákat.

Barbi: Az, amit alapítottam, az az általunk sokszor mosolyogva emlegetett “angolul tapsikolunk” kiindulópont volt. Ennél sokkal messzebbre jutottunk együtt. Soha nem lesz olyan nap az életemben, amiből a Rhyme Time vagy a társ brandje, a Jump&Fun kimaradna. Itthon is a napjaink szerves része a Rhyme Time módszer, és pont amiatt, mert továbbra is csinálom vezető oktatóként, így továbbra is tudok fejlődni, illetve a többi oktatót segíteni. 

Azzal, hogy ezt kimondtuk, és a vezetést átadtam Ancsának, a legfőbb szándékom az volt, hogy az egész csapat, minden angol oktató, kétnyelvű nagykövet és velünk aktívan együtt mozgó-lélegző család fejlődését segítsem egy nálam erre a feladatra – ami a vezetés – sokkal rátermettebb és érettebb Tanár mögé beállva.  

Ancsa: Te most leöregeztél?! (Nevetnek.) Igazság szerint, három éves korom óta tanárnak készülök. 19 voltam, amikor először hívtak Ancsa néninek. Na, ők tényleg leöregeztek! Egy jónevű számítástechnika tagozatos általános iskolában kezdtem tanítani alsósokat, hamarosan átprotezsáltak a mellette lévő oviba is. Azóta írom a tanítási módszertanom, és folyamatosan tanítok, mégsem alapítottam sem angol zenebölcsit, sem egyéb intézményt…”érett” koromig sem.

Hát most örökbe fogadtam egyet, úgy hozta az élet. Talán ennek mar rég meg kellett volna történnie.

Mondjuk, aki egy kicsit is közel áll a Rhyme Time-hoz, vagy követ benneteket, esetleg kihívásaitokban vesz részt, régóta érzékeli, hogy Ancsa energiái mozgatják a mára szerteágazó, mégis kifinomult rendszer fogaskerekeit.

Mégis, ketten összefonódtatok, és úgy tűnt, mindkettőtöknek jó ez a szimbiózis.

Barbi: Igen. Számomra óriási elismerés volt, hogy egy sikeres marketinges “potenciált” lát abban, amit én megálmodtam. Nem csak, hogy nyitott volt rá, hanem már a gyakorlatban hozzá is közel állt a téma, hiszen angol tanár is volt, így nem kellett győzködni, hogy miért is csináljuk ezt.

Tudtam, hogy az első perctől kezdve hisz abban, amit csinálunk. Nagyon izgalmas időszak volt, akkoriban a 3 hónapos Ádámmal a karomon elkezdeni a közös munkát, ami nem ismert korlátokat. Etetés, altatás, videózás, minden “IS” lehetséges volt Ancsa mellett!

Előtte sohasem dolgoztam együtt senkivel, sem a Rhyme Time-on, sem máshol, így hirtelen óriásira nyílt a horizont, és láttam, éreztem, hogy Ancsával a határ a csillagos ég!

Hogy alakult ki az együtt töltött idő folyamán, hogy ki miért felel, ki mivel foglalkozik? 

Barbi: Kezdetben én voltam az álmodozó, Ancsa a megvalósító. Ahogy nőttek a gyerekeink, egyre több volt az ötlet, a lehetőség, amit meg akartunk valósítani. Ebben Ancsa szakmai háttere és tanári tapasztalata volt a fő mozgatórugó, én pedig nagyon élveztem, hogy ennyit lát amögött, amit csinálunk. 

Soha nem mertem volna akkorát álmodni viszont, amekkorát ő, így lett a Rhyme Time-ból országos hálózat, a Jump&Fun-ból több éves tananyaggal rendelkező tanfolyam, az oviból kinőtt iskolásoknak iskolai szakkör, és az anyukákat a világ minden szegletén elérő online kihívás paletta. A felelősség egyre több lett, amiből Ancsa egyre többet vállalt, mint én. Vártuk és reméltük, hogy utolérem ebben őt, illetve magamat, de a fejlődést kár lett volna ennek hiányában tovább késleltetni, vagy akadályozni. 

Ancsa: Mérhetetlenül büszke vagyok arra, amit az elmúlt, szűk öt esztendőben elértünk! Elsősorban a gyerekeink dokumentált fejlődésére, az ő hatásukra más gyermekek kétnyelvű nevelését illetően, valamint arra, hogy az általam rendszerbe helyezett programok és az azokon részt vevők – úgymond – visszahatottak a családunkra. Még jobban csináltuk mi is a kétnyelvű nevelést, rengeteg szeretetet kaptunk és csodálatos családi élményeket. 

Barbi 2016-ban egy színvonalas oktatói csapatot vízionált. A javaslatomra, egy picit félrerakta ezt az álmot, és felépítettük az online kihívások folyamatát, hosszútávú “flow”-ját, valamint a foglalkozásaink nagyszabású módszertanát. Én is “munkába álltam” és gyerekcsoportokat vállaltam, ami életem egyik leghálásabb döntése volt.

Hamarosan maguk a tanárok jelentkeztek nálunk, hogy szeretnének nálunk, velünk tanulni és fejlődni. Elkezdett szállni a jóhírünk a környéken, és az online jelenlétnek köszönhetően, azon jóval túl. 2017. elejére kialakult az oktatói keménymag, akik azóta is velünk vannak. Több, mint 30 oktatónk vizsgázott le 2020. végéig. És… nem jut be mindenki, ki meg pláne nem. Ez is Spárta!

Mit szóltak az oktatók és a Rhyme Time-os keménymag a döntésetekhez?

Barbi: Az oktatók meg is lepődtek, meg nem is. Gyakorlatban már így is Ancsa volt a mentoruk, hozzá fordultak tanácsért. A családok az online programokon keresztül onnantól hivatalosan is a legjobb kezekbe kerültek, ami nem jelenti azt, hogy engem már nem látnak, hiszen a kihívásokban én is részt veszek. Ancsának nagyon nehéz dolga van, hiszen rám épített éveken át, én voltam a Rhyme Time arca. De ahogyan átvette és továbbviszi mindazt, ami már áll, az zseniális és példaértékű. 

Nem gondolom, hogy a családok bármiben hiányt szenvedhetnének valaha is Ancsa mellett. Ahol most tartunk, az is neki köszönhető leginkább. Fogalmatok sincs, hogy mennyit melózott 2016. óta fáradhatatlanul a Rhyme Time-ért. Ancsa egy energiabomba, és, amit a fejébe vesz, azt végre is hajtja. Hát még, ha másoknak örömet szerezhet ezzel.

Én pedig soha nem szeretnék eltávolodni sem a Rhyme Time és Jump&Fun csoportoktól, hiszen napi szinten vannak óráim és lesznek is, sem az online kihívásoktól, hiszen a saját gyerekeimmel a mai napig forgatjuk és használjuk a módszertant. 

Az oktatói csapat mentorálása az, ami számomra a legkevésbé ment folyamatosan, ezt ők is érezték és türelemmel, megértéssel kezelték, mivel Ancsa itt is helyt állt, helyettem is. Nem éreztem jól magam attól, hogy az én nevemben áll helyt, miközben a tudás, a szakértelem és az ezért jogosan járó elismerés és dicséret is őt illeti!

Ancsa: Az oktatóknak közösen jelentettük be a változást. Nem volt jó érzés, el is sírtam magam – bár nálam ez nem olyan rendkívüli -, viszont utána, azt hiszem, mindenki megkönnyebbült.

A Rhyme Timer családok… Mondjuk úgy, hogy inkább ráeszméltek erre, és voltak, akik rákérdeztek. Azt hiszem, mindkettőnknek nehéz volt ezt megélni, nehéz volt erről beszélni. Nem lehet néhány szóba belesűríteni ezt az intenzív, teremtő időszakot. Mint amikor elváltok, és azon morfondíroztok, hogyan mondjátok el a tágabb körbe tartozó barátaitoknak. Mivel nagyon fáj, még beszélni is róla, lehet, hogy egyszerűen csak “leveszitek a gyűrűt”, de közben ugyanúgy együtt mentek a gyerekért és próbáljátok élni a mindennapokat.

ancsa barbi

Milyen érzés a szétválás? Hogy érzitek magatokat “szétválasztva”?

Barbi: Nem is jó szó a szétválás. Nekem nem telik el napom Ancsa nélkül, hiszen az elmúlt közel öt évben nem csak szakmai kapcsolat lett közöttünk, hanem szoros barátság is. Az, hogy én “visszaléptem”, ráadásul az időzítés sem volt jó (mikor az?!), okozott egy lelkileg nagyon nehéz időszakot számomra. Ancsának egyébként is egy kihívásokkal teli életszakasza volt  – és nem a saját kihívásainkra gondolok-, így a szívem teli volt kétségbeeséssel, bűntudattal és az alkalmatlanság érzésével. Még mindig ámulok, hogy ezen túljutottunk! 

Ancsa, Barbi: Királyok vagyunk! High five! (Nevetnek, pacsiznak.)

Ancsa: Soha nem okozott gondot “világmegváltó terveket” kieszelni és azok megvalósítását a kezembe venni. A háttérből megannyi nagyszabású projektet irányítottam és sok évig dolgoztam tanácsadóként. Vicces, mert marketingesként soha nem reklámoztam egyiket sem, csak tettem a dolgom, örömmel. Ezekből talán kihallatszik, hogy számomra a legfontosabb valami maradandót alkotni, valaki álmát megvalósítani, sőt, akár tovább is álmodni azt. Hiszek abban, hogy egy csapat nem annyit ér, ahány ember alkotja, hanem annak sokszorosát, és az energiák, a tudás, az erő is megsokszorozódik. 

Nem lételemem első embernek lenni, reflektorfénybe kerülni. Bár nem esem kétségbe, ha szerepelni kell, sőt, szívesen is teszem, nincs bennem az az érzés, hogy mindenáron magamat “nyomjam”. Édesanyám mindig azt mondta, hogy producernek, vagy menedzsernek kéne lennem, mert annyira törődöm másokkal, miközben egyértelmű út van a fejemben bizonyos célok eléréséig. Nem tudok, nem szeretek rivalizálni, a versenysportban is megsajnáltam az ellenfelet a meccseken (nevet). Tehát, nekem az eredeti felállás lelkileg teljesen jól feküdt. 

Ettől függetlenül, sokszor “választódtam már ki életemben” és lettem vezető. Ugyanis, ha megkínáltak egy testhezálló feladattal, elfogadtam. A kétnyelvű nevelésnél testhezállóbb feladat pedig, azt hiszem, számomra jelenleg nem létezik. Nem beszélve arról a rengeteg oktatóról, akik minket követve, leginkább az én mentorálásom alatt, hatalmas egyéni eredményeket értek el. 

Mindazonáltal, a mostani “feladatkínálásnál” egy hatalmas gombócot éreztem a torkomban…

Milyen most a jövőképetek, hogy érzitek magatokat? Mi az, ami változott ezzel a lépéssel, és mi az, ami nem változott? 

Barbi: 2020. végén nagyon nehéz jövőképről beszélni. A COVID és az online oktatás felerősödésével mindenképp az online kihívások, az online videós órák és a könyves webshop jelentik a stabil jelent. És milyen jó, hogy ezeket mi már évek óta nyomjuk, fejlesztjük. Az átállás – ebből a szempontból – mondhatjuk, hogy zökkenőmentes.

Tervezünk új kihívásokat, új oktatóképzést, továbbképzéseket, tehát az irány megvan, ám a terveinket átírta a rendkívüli helyzet. Ember tervez, Isten végez. 

Mi változott? Óriási felelősség került át rólam Ancsára, még több munka, még több-felé levés. Azt a stresszt, ami az irányítással és vezetéssel járt, én 2019-ben már nagyon rosszul bírtam, nem tudtam megfelelni sem a munka támasztotta követelményeknek, sem az anyaság feladatainak. A nonstop online jelenlét és elérhetőség, amit biztosítani próbáltunk, nekem túl sok volt. 

Ancsa: A stresszből nekem is sok jutott. Igyekeztem ugyanis minden lepattanó labdát elkapni és egyetlen ziccert sem kihagyni, ami a munkát illeti. Nagyon hajtottam. Éreztem, hogy Barbi nem akar ilyen eszement tempóban szaladni, ugyanakkor láttam, hogy örül a sikereknek. Az ő öröme és a megszámlálhatatlan sikerélmény vitt tovább… fáradhatatlanul. És, bár mostanában sokat mondogatom, hogy fáradt vagyok, mégis megyek tovább, mert tudom, hogy ez az én utam. A módszertanok, a világmegváltás, na és megannyi kisgyerek angol tanítása.  Barbi pedig a tanítás mellett még jobban elmélyedhet a varázslatos Bookfairy könyvekben.

Miért jobb ez így Nektek? Miért jobb ez így az érintett szülőknek és gyerekeknek? Az anyukák mit fognak ebből látni?

Barbi: Szerintem azért jobb, mert az összes érintett fél magasabb minőséget, letisztultabb vezetést és szakmailag még profibb “kiszolgálást” kap. Így kerültek helyükre a dolgok. 

Ancsa: A szülők más aláírást látnak a levelek alján, már aki elér az olvasásban odáig. (Nevet.) A gyerekeknek szerintem nem változik semmi. Imádjuk őket továbbra is.

Mennyiben fog változni a rendszer? A kétnyelvű családok mit fognak ebből a változásból érzékelni? Lesznek új kihívások? Lesz-e irányváltás?

Barbi: A kihívásokban továbbra is mindketten jelen vagyunk és leszünk, de Ancsa a vezető. Az oktatók mentorálása teljesen Ancsa hatáskörébe tartozik mostantól. A már hozzánk járó családok továbbra is elérnek mindkettőnket online és offline, de az újonnan érkezők már Ancsán keresztül kerülnek bele a sűrűjébe. 

Ancsa: Nálunk mindig minden mozgásban van, állandóan építkezünk. Mindkettőnk nyughatatlan, maximalista, mindig mocorog bennünk az alkotási, újítási vágy és mások szolgálása, kiszolgálása. Ha lesz jelentős változás, az emiatt lesz. Olyan igények merülnek fel, amiket úgy érezzük majd, hogy ki kell szolgálni. Indul a DUMAngol 2!

Azonban, az alapok szerintem olyan szilárdak, mint a kő, és mivel ezeknek a köveknek jelentős részét – spártai módon – eleve én görgettem oda, ahol most vannak, nem igen hiszem, hogy arrébb akarnám pakolni. (Nevetnek.) De, ha mégis, Barbi biztos, hogy ott lesz, hogy velem görgessen.

És jöjjenek az igazán kényes kérdések: Hogyan hoztad meg Barbi ezt a döntést? Milyen érzések voltak / vannak benned ezzel kapcsolatban? Milyen változást jelent ez a Te életedben? Ancsa, téged hogyan érintett a döntés? Mit éreztél? 

Barbi: Nagyon nehezen, félve, lassan. Nagyjából fél év volt, mire először szóba mertem hozni Ancsának, hogy ami van, azt én nem tudom tovább vinni, nem tudok lépést tartani. Az érzések vegyesek, hiszen valami olyasmi történt, amit egyikünk sem akart és nem tervezett. 

Ancsa: Mondjuk úgy, hogy padlót fogtam. Miközben, ahogy már egy előző kérdésednél is meséltük, éreztük, hogy Barbi nem tud lépést tartani, és lelkiismeret furdalásom volt, hogy beneveztem magunkat a vállalkozási maratonra, az ő megkérdezése nélkül. “A cég”, én így láttam  magunkat. Ezen Barbi sokszor mosolygott. Érted, ő el akart jutni Verőcére, de én nem tettem ott ki, hanem Párkánynál átvittem a határon és azóta meg már a TGV-n ülünk, 3 határral arrébb. 

Arra viszont, hogy örökbe fogadjam a Rhyme Time “gyereket”, egyáltalán nem gondoltam. Teljesen rendben voltam a Tündérkeresztanya szerepemmel… Jó, elég sokat éjszakáztam én emellett a gyerek mellett, meg tanítgattam, szeretgettem, sőt, megvettem, megteremtettem mindent, amire szüksége volt, na de mégis csak Barbi szerelemgyereke! Ráadásul, olyan életszakaszban voltam, amikor a józan ész azt diktálta volna, hogy lépjek kettőt hátra.

Ezt még soha nem meséltem, de amikor Barbi elmondta, hogy mit szeretne, felmerült bennem, hogy inkább én szállok ki, hátha akkor neki könnyebb lesz lelkileg. Hátha elmúlik a megfelelési kényszere. Megkérdeztem a lányaim, hogy mit szólnának, ha nem dolgoznék a Barbival, ha nem lenne többet Rhyme Time. Megtehettem volna, hálisten, tanácsadóként számítanak rám több helyen. A tanácsadással is Barbi kérésére hagytam fel anno. (Barbi viccesen köszörüli a torkát.)

Szóval, kérdeztem őket, mi lenne, ha… És láttam a döbbenetet az arcukon. A “mi Barbinkkal” nem dolgoznátok együtt? A “mi Rhyme Time tesóinkat” nem tanítnád? És Réka és Eszter és Vercsi? És csak sorolták az oktatókat! Az nem lehet, anya! 

Akkor döntöttem el, hogy elvállalom a Rhyme Time vezetését és inkább a jövőre, a megoldásra koncentrálok, nem pedig a lelkiismeret furdalásra, vagy a kétségbeesésre. A lányaim voltak a legfőbb tanácsadóim, a hozzám járó családok és a mentorált oktatóim pedig még hozzátettek a motivációmhoz.

Barbi: Én is nagyon fontosnak tartottam azt, hogy a gyerekeink között kialakult barátságok se sérüljenek, és a miénk sem. A fiaimmal sokat beszélgettem arról, hogy mostantól Ancsa a főnök a Rhyme Time-ban, kérdezték, hogy ez mivel jár. Érteni akarták. Próbáltam elmagyarázni, hogy túl sok volt a teendő, amit én a 4 gyerekes családunk mellett nem tudtam megfelelően ellátni.

Hogy éltétek meg azt, hogy pont az átadás-átvétel és a feladatok megosztásának szűkebb körű kimondása után, szinte azonnal bejött a COVID és felborult rengeteg minden? Mennyire hátráltatott, hogy érintett és hogy sikerül(t) túljutni ezen?

Barbi: Engem nagyon megviselt lelkileg. Ancsára borzasztó nagy teher zúdult COVID nélkül is. Ezt egy örökké törlesztendő dolognak érzem felé. Tudjuk, hogy ő nagyon jó problémamegoldó, de ennek máshogy kellett volna alakulni. Így, most, egy évvel azután, hogy kimondtuk a változást, azt kívánom, bárcsak több erőm, hitem és kitartásom lett volna segíteni. 

Ancsa: Valóban, keresztülmentem én is – és talán még megyek is – egy gyászidőszakon. Életem egy fontos korszaka lezárult. A coachom, aki gyászfeldolgozásban profi, és a pszichológusom is többet látott üléseken, mint általában… na persze csak a képernyőn keresztül, hiszen elkezdődött a karantén. Nekem ilyen szempontból “jól jött” vészhelyzet, ugyanis a fókuszt magamról – ismételten – másokra tudtam irányítani; azokra a családokra, akiknek lelki támogatásra és rendszeres elfoglaltságra, keretekre volt szüksége, és az oktatóinkra, akiket azonnal ki kellett képezni profi online kisgyermekkori angol oktatókká. Nem sok időm jutott agonizálni. Kitaláltam, hogy indítsunk el egy 21 napos, ingyenes karantén kihívást. Ez volt az első olyan nagyobb megnyilvánulás, ahová a saját nevem írtam ki, és nem Barbié jelent meg.

Aztán beszálltunk egy sérült kisgyermek online gyereknapi rendezvényébe is, ahol új családokat “térítettünk” a kétnyelvű nevelés irányába. Barbi könyvezett, én a módszertanról beszéltem és foglalkozásokat tartottam, a Rhyme Timer családok pedig várakozáson felüli összeggel járultak hozzá a kislány fejlesztéséhez. Büszke voltam, nagyon.

Oktatóink pedig egy emberként, látványosan beálltak mögém. Nem, mintha előtte nem élveztem volna a bizalmukat, csak valahogy a bajban mutatkozott meg leginkább a támogatásuk. Önsajnálat helyett összetartás, önzés helyett segítés. Empátia felém, egymás felé. Teremtő erő. Szeretet. Alkotás. Osztozás örömben és bánatban, amiből jócskán kijutott szerintem mindannyiunknak. Lehet, furcsán hangzik, de nekem a karantén időszak emberségből felért egy csodávalHálás vagyok ezért a tapasztalásért. Feltöltött és önbizalmat adott. Amikor végre nyáron megtarthattuk élőben a soron következő oktatói mentor napunkat, az katartikus élmény volt.

Hogy látjátok magatokat és a Rhyme Time-ot 2 év múlva, 5 év múlva, 10 év múlva? Mik a hosszú távú tervek most?

Barbi: Biztos vagyok benne, hogy COVID ide vagy oda, nem lesz hanyatlás, vagy leállás. A csoportok és a magyar családok játékos angol nyelvű nevelése és támogatása megállíthatatlan. Nem tudom elképzelni a napjaimat a Rhyme Time és Ancsa nélkül, de az biztos, hogy az időarányok változnak, és ahol most tart az életünk, ott még korábban nem jártunk, ezért a terveket úgy kell szövögetni, hogy azok megszakadás nélkül hozzanak sikert és örömöt nekünk és a családjainknak. 

Ancsa: Őszintén remélem, hogy – különösen – a Jump&Fun órák fitten fognak tartani, és még tíz év múlva is örömmel tartom majd a foglalkozásokat. Életemben nem voltam még ilyen kirobbanó formában, mint most. Szóval, nálam az óratartást illetően van egy pici kérdőjel, tíz év múlva. A módszer fejlesztése biztos, hogy nem áll meg. Elég alkalmazkodó vagyok, de nem vagyok megalkuvó. Remélem, ezek a tulajdonságaim nemzetközi magaslatokba repítik a Rhyme Time-ot, minél előbb. Aminek nagy szükségét érzem, az egy jól felkészült, elhivatott alkotói csapat. Bízom abban, hogy megtartjuk és megtaláljuk a lehető legjobb csapattagokat

Ezúton is köszönöm fantasztikus és profi asszisztenseinknek azt a lelki, de főleg, szakmai támogatást, amit az elmúlt évben nyújtottak nekem. Van, aki már tíz éve tolja velem egyébként, és még bírja. Az ő feladattudatuk sokszor rángatott ki a gödörből ebben változásokkal teli évben. Remélem, még jönnek velem tovább, szükségem van rájuk.

Külön köszönet illeti oktatói gárdánkat is. Jóban-rosszban, gazdagságban-szegénységben, egészségben-betegségben számíthatunk egymásra. Büszkeségeink! Az, hogy tíz év múlva milyen magasra szárnyalunk, tőlük is függ.

A gyerekeink életének szerves része a Rhyme Time mozgalom, egyértelmű. Abba nőttek bele, azzal nőttek fel. Ám az, ahogy a férjem támogatja “életem szakmai főművét”, messze átlagon felüli. Nemcsak, hogy beszerzi és fejleszti például a telekommunikációs eszközeimet, vagy futószalagon küldi az elemózsiát az online óráimhoz, de szinte minden családot névről ismer és követi a sorsukat. És morog ugyan, ha én túlhajtom magam, de megérti, hogy számomra mennyire fontos és képes türelmesen várni. Nagyon hálás vagyok neki!

Ancsa, mit szeretsz a legjobban a Rhyme Time és a Jump&Fun világában?

Ancsa: Hú, ez egy nagyon nehéz kérdés! Annyi mindent szeretek benne! Mindent “IS”!!! 

A velünk angolozó szülők és gyerekek a példaképeim. Az óráimon egy csodálatos utazást teszünk minden alkalommal egy olyan ideális, képzeletbeli helyre, ahol a sikeres nyelvtanulás lehetséges, a legnagyobb móka és kacagás közepette is. Nem máról holnapra, de stresszmentesen, dalolva. Pont ma kaptam egy kandi kamerás videót az egyik őstagunktól. A fia önfeledten rötyög az online Jump&Fun órámon, perceken át, miközben én éppen egy dinóval hasbeszélek… angolul! És ő 8 évesen érti és élvezi! Csúcs!

A szülők pedig… akár a gyermeküket iratják be hozzánk, akár ők maguk csatlakoznak online kihívásainkhoz, emberfeletti erővel küzdenek azért, hogy a lehető legjobb szülőkké váljanak, és a lehető legjobbat, legtöbbet adják a gyermekeiknek a világból és saját magukból. Hátborzongatóan jó érezni, látni, hogy elfogadják a szülőséggel kapcsolatos tanácsainkat és cselekednek! Csak a cselekvés változtatja meg az embert, a cselekvő ember pedig a világot.

Sokszor érezhetjük azt – én magam is érzem egyébként -, hogy az élet jelenleg szinte kilátástalan. Hiába próbálkozunk, valami nagyobb, sokszor pusztító erővel szemben alulmaradunk. Kiábrándító. Igazságtalan. Nem gyereknek való érzés.

A Rhyme Time világában azonban a változás, változtatás igenis lehetséges. Nem szélmalomharcot vívunk, hanem, még, ha küzdelmesen is, de legyőzzük az angollal kapcsolatos félelem-sárkányt, és, ami még ennél is fontosabb, azt az üzenetet közvetítjük a jövő nemzedékének, hogy értékesek, különlegesek és erősek. Képesek még arra is, hogy jobbá tegyék a nehézkesen változó világot. #changetheworld, ugyebár.

Kedves Barbi és Ancsa! Köszönjük a beszélgetést!